A MAI NAP UTAZÁSI ÖTLETE: NE CSAK UTAZZ, TELEPEDJ IS LE PÁR NAPRA VALAHOL!

Mai ötletem főleg azoknak szól, akiknek van egy kis többlet ideje és olyan helyeket keresnek, ahol igazán otthon tudják érezni magukat. Számomra ilyen hely Tokió. minél többször járok ott, annál inkább úgy érzem, személyesen nekem találták ki ezt a várost. Ezt az állapotot elérni azonban sehol sem egyszerű, a mindennapi “fehéremberes” valóságunktól annyira eltérő kultúrájú helyen, mint Tokió. De más ázsiai városokban sem egy diadalmenet.

Ezt az „otthon vagyok érzést” vagy óriási szerencsével vagy tudatos tervezéssel, felkészüléssel lehet csak összehozni már az első alkalommal. Az ázsiai városok egymástól is szinte mindenben különböznek és egyik sem hasonlít semelyik európai városra sem!

Az általam javasolt és sok-sok helyen kipróbált módszer, ennek a cikknek az a bizonyos utazási ötlete: telepedj le a város egy meghatározott és neked is tetsző helyén, ha csak pár napra mész, akkor is! És amikor visszatérsz, akár csak évek múlva is, ugyanoda menj vissza! Hangolódj rá a hely mindennapi csodáira és ne akarj ott „utazóként” viselkedni. fogadd el amit találsz és élj benne. Nem csak az irodák által gőzerővel nyomott főszezonban, de akkor is, amikor csak lakói vannak ott.

Erről nem érdemes „tudományosan értekezni. Inkább csak néhány saját élményemet, a megtapasztalt érzéseimet szeretném felvillantani Tokióval kapcsolatban. Bármikor is megyek, ugyanabban a szállodában lakom, Ueno városrész központjában az Ueno Park szélén. Gyakorlatilag már Tokió legrégibb közparkjában. (Majd írok is egy hosszabb ajánlót a helyről…) Következzen most pár kép a park minden évszakából és utána néhány személyes emlékem erről a csodálatos helyről.

Emlékezés egy letűnt világra – szamuráj emlékmű

 Az Uenó park Tokió egyik legszebb és legnagyobb, de mindenképpen legrégibb közparkja. Nemcsak egy egyszerű de gyönyörű park, ahol kellemesen felüdülhetünk, de csendes ösvényein sétálva, Japán történelmének különleges emlékeivel is találkozhatunk. Ezek közül egyik kedvencem egy, az ösvényektől távolabb, a fák között megbújó síremlék. Nem látogatják turisták tömegei, mint a park gyönyörű szentélyeit, szertartási asztalkáján mégis mindennap akad pár friss virág, az arra járók gyakran teszek le valami személyes felajánlást, egy doboz sört, egy üveg teát, gyümölcsöt. A levegőben mindig érezni a meggyújtott füstölők illatát.  

A kép, amit itt készítettem tavaly szeptemberben, illik a hely hangulatához. Őszi, egy kicsit borongós és mélyen elgondolkodtató. A Shōgitai szamurájuk majdnem egy szálig elpusztultak az itt zajló csatában, életüket áldozták egy letűnt világért. Példájuk és tiszteletük azonban ma is él, az általuk képviselt életfilozófia – az állandó szellemi öntökéletesítés, a feltétlen hűség eszméikhez, a rájuk bízott feladat mindenáron való teljesítése és a lojalitás szeretteikhez – ma is a japán társadalom mindennapi életének meghatározója.

Ez a hely a Shōgitai szamurájok, a Tokugawa Shogunátus hadseregében szolgáló különleges alakulat, a”Nyilvánvalóan igaz lelkű ezred” síremléke és emlékhelye. A modern Japánt elhozó és a szamurájok korával és hatalmával végleg leszámoló Meiji restauráció kezdetén Japán történetének legvéresebb polgárháborúja, a Boshin háború zajlott le. Ennek egyik legkegyetlenebb csatája volt az 1868. július 4.-én itt lezajlott Uenoi csata. A  Shōgitai  különleges egységének mintegy 2000 harcosa alkotta a shogunátus seregének magját ebben a csatában. Nem sok reményük lehetett a modern fegyverekkel felszerelt elsöprő túlerőben lévő császári csapatokkal szemben. Mégis kitartottak a végsőkig, csak néhányuk élte túl azt a napot. A vesztes háború után a pár életben maradt Shōgitai harcos hazatért és szinte mindegyikük kitűnt valamivel a a modern Japán felépítésében. Egyikük emelte ezt az emlékművet 1874-ben társai és a letűnt kor emlékére. A csatában szinte porig rombolt több száz éves,  Edo északkeleti spirituális védelmét szolgáló hatalmas templomegyüttes akkorra már Japán első közparkjaként üzemelt. 

Téli merengés a parkban

2019 decemberében is egyszerre érkeztünk vissza Tokióba: a tél és én. Én a szokásos forró lelkesedésemet hoztam magammal, a tél pedig hűvös időt, kristálytiszta eget és levegőt valamint szikrázó napsütést és ragyogó színeket. Utoljára szeptemberben jártam itt, amikor meleg szelek (igen, volt tájfun is…) fújtak, a levegő párás volt, a fények kicsit tompák, a távoli kontúrok elmosódtak. December elejére ez gyökeresen megváltozott. A természet most mindent elkövet annak érdekében, hogy jó fotók és nem csak fényképek készülhessenek.

Jó, ha az ember ismeri a helyet, ahová visszatér. Feltuszkoltam a csomagot a reptéren a Skyliner-re és 45 perc kellemes zötykölődés után már meg is érkeztem az Ueno park szálén álló kedvenc szállodámba. Egy frissítő zuhany után – ami nagyon kellett már, mert előző reggel még Siem Reap-ben vezettem idegent – vágtattam is le a parkba, a Shinobazu medence partjára megszokott padomhoz. Nagyot változott ez a világ szeptember óta! A tavat borító lótuszok mező harsogó zöldjét felváltotta az elmúlás csendes békéje. A növények már megérlelték termésüket amelyek békésen hajolnak a víz fölé, hogy belehullajtsák magjaikat. A növényzet már elszáradt és csendesen várja a tavaszi megújulást.

A tó hátterében álló Benten Do szentély azonban mit sem változott. Gyönyörű formái, kellemes színei, épületeinek borotvaéles kontúrjai nemcsak látványnak gyönyörűek, de remek témát adnak a napos időben gyakran feltűnő  helyi művészeknek is.

Az első tokiói este sohasem múlt el (ahogy az összes többi sem…)  sétálgatás, fotózgatás nélkül. A park fái közt vibráló fények, a megvilágított szentélyek vöröses csillogása és Ueno főutcájának fényzivatara mindig kellemes hangulatba ringatja az embert. 

Esti fények a tóparton

Az egész napos rohangálás után mindig jól esik megpihenni útközben hazafelé. A szállásom az Ueno Park délnyugati tavának a Shinobazu medencének partján áll. Semmi különös, csak 11.000 négyzetméter lótusz és a közepén egy kis templom szigetel, ahol a egy csodaszép pagoda, a Benten Do-val, álldogál már évszázadok óta.

Ez a látvány igencsak feltölti az embert reggelente, amikor a gőzölgő kávé felett kibambul az ablakon. Ami visszabámul rám az a park amiben benne van Edo, a Tokugava Shogunátus emlékei és az ezernyolcszázas évek végén újraéledő császárság története.  

Este azonban tökéletesen megváltozik a park és a Shinobazu tó képe. Elülnek a város zajai, eltűnik a tó, a házak sziluettjei is beleolvadnak a sötétbe. Marad tehát a csönd, a bársonyos éjszaka, a házak ablakain kivillanó lámpafény és a kivilágított templom sejtelmesen izzó színei. Csak ennyi. Semmi más.

Nem tudok úgy hazamenni a szállodába, hogy ne álljak meg út közben a Shinobazu partján. A tó végében, a parton van egy kis pad. Ott szoktam ücsüröni az estében, hosszasan. Ott készült ez a kép is az egyik este.

Write A Comment